A tésztasaláta néha elég bágyadt jelenség tud lenni, de abból is van rockandroll. A Más Tészta bemutatja Horváth Ági radikális paradicsomchutnes-s hidegtésztáját.

A német eredetű Vapiano (Csak lassan!) lánc első magyar tagja 2007-ben nyitott meg a belvárosban, a második 2009 végén a Kolosi térnél – épp ideje volt meglátogatni.
 

A legizgalmasabb az olasz kajákban, hogy az egyszerűségben is vannak hihetetlen mélységek. Úgy is lehet egyszerű feltétet létrehozni, hogy az már szinte bonyolult. Dolce Vita a legegyszerűbb paradicsom szószt készítette el bonyolultan, úgy, hogy a végeredmény mégis nemesen egyszerű lett.

Amit megcsinálsz pirosban, próbáld ki fehérben is. Ez egy alapösztön a tésztaszószok világában, amiből néha reveláció lesz, néha hülyeség. Ha érzed a veszted, nyitottá válsz a kompromisszumokra. Így született a kompomisszumos-fehér, azaz rózsaszín tonhalas szósz.

Jó sok évvel ezelőtt belefutottam egy receptbe, ami ételsűrítőt írt elő. Le is mentem a boltba, hogy beszerezzem, hosszú keresés után találtam is egy Knorr-feliratú dobozkát, benne valami fura extrudált gilisztákkal, de végül jött valaki, és a fehéredésig szorította a csuklómat, hogy bele ne tegyem, ez élelmiszeripari méreg! Sűríteni mindenekelőtt forralással kell, végső esetben egy kis lisztet lehet szórni. Azóta ehhez tartom magam, de most eszembe jutott még valami: sajttal is lehet szószt sűríteni.

Az utolsó klasszikus receptem. Pár éve Máltán jártunk és az derült ki, hogy az egész szigeten nem tudnak egy rendes ételt elkészíteni, csak a legbüdösebb, zsírosabb kikötői kajáldákban. Ennek a jellegzetes fajta büfének a legérdekesebb fogása egy ezüstpapírból hajtogatott tálkában érkező penne volt piros, húsos raguval, a tetején pedig zsíros, sült hájastésztával. A piros, húsos ragu maga volt a kultúrsokk: bolognai ragu arab fűszerekkel.

Az első bonyolultabb Vomberg-recept a Gyermelyi szakácskönyvéből, amit volt merszem elkészíteni, és hát nem is sikerült valami fényesen.
 

Ezt a receptet azért közlöm, mert erősen érzem magamban az elszánást, hogy én is elkészítsem saját magamnak. Most kiderül az igazság. Finom-e? Szép-e? Könnyű-e?
 

A legjobb gasztroposztok azok, melyeknek nem csak organikus létoka van – mondjuk egy fókuszba sodródott jóféle alapanyag okán – de bemutatják az étel születésének kreatív folyamatát is. Én meg külön csípem, ha valaki nem egy receptet készít el, hanem épp kitalál, rögtönöz vagy emlékezetből rekonstruál egy fogást. Arról nem is beszélve, hogy az abszurd elemek beengedése minden írásnak jót tesz. Fűszeres Eszter hálózsákos tésztája az egyik legfrappánsabb írás ebből a stílusból. Bár, hogy a tyúkos sztori honnan ered, magam sem tudom.

Hiába mondják, hogy ne keverjük a magyar stílust az olasszal, ez a kis remix nekünk itt olyan természetes, mint a levegő, amit beszívunk. Mi van otthon: magyar lecsópaprika és olasz paradicsomszósz-alkatrészek. Készítettem paprika-alapú paradicsomszószt.

Mielőtt ez a blog elindult volna, soha nem jutott eszembe étteremben tésztát kérni. Hiszen pont azért mentem étterembe, hogy ne kelljen azt az egy dolgot enni, amit otthon én is el tudok készíteni. Most viszont már érdekel, hogy csinálják a profik, ezért végigkóstolom a legjobb olaszokat. A legújabbal kezdtem, ami annyira új, hogy egyelőre se cégér, se menü, csak egy 5x5 centis névjegykártya.

Nem szívesen válunk meg a paradicsom-spenót-sajt nemzetiszínű mennyországától, de szívesen nyitunk a különlegesebb fajta tészták felé. Az óriáskagyló régóta beszédtéma, de még egy újjal sem mertünk hozzáérni. Mr. Vombergé az elsőbbség.

Anyám nemcsak a szakmájában, de a konyhában is merész újító, számtalan légből kapott recept megvalósítója. Ez a rakott tészta az egyik legsikeresebb kompozíciója, kevés alapanyagból lesz sok íz, egyszerű, mégis megunhatatlan. És tökéletes koronája az immár két hetessé nyúló spenót-paradicsom különkiadásunknak.

A paradicsomos tészta az olasz konyha origója: egyszer nekem is muszáj volt szembenéznem vele. Úgy döntöttem, hogy az eddigi hozzám eljutott legautentikusabb receptet, a pár poszttal feljebb közölt Giuseppe-féle receptet főzöm meg. Egyszerűnek tűnt: nem volt az.

Múltkor azt írtam, hogy kánikulában hülye, aki húst eszik (csak finomabban), és erre jöttek a Facebookon, hogy a fetás-olívás tésztasaláta nagyon szimpatikus étel, csak sajnos nem lehet megenni, mert nincs benne hús. Értettem: ha valaki mindenáron húst akar enni kánikulában, akkor egye a tengeri élőlények húsát - azokat viszonylag könnyebb megemészteni, talán azért mert egész életüket egy sós páclében töltik, ami felpuhítja a húsukat.

A paradicsomos-halas tészták sora végeláthatatlan, már Tonycaviar is közzáadott egy egyszerű tonhalas verziót, most Mr. Vomberg szintén pofonegyszerű változata következik általános tengeri halfilére hangszerelve.